hogyanfotozzak.hu

Múlt hónapban csináltam egy tablót. A Kozmutza Flórában van kisegítő osztály, nekik kellett, 6 fős osztály. Elmentem első körben megnézni az osztályt, először kicsit fura volt, aztán rájöttem, hogy ezek a gyerekek tök aranyosak, és annyira hálásak meg lelkesek mindenért ami jóság érkezik feléjük, hogy egy szikra fenntartásom nem lehet. Aztán valahogy szóba került, hogy van az egyik apukának motorja, és motorral csináljuk a tablót, nem baj-e? Hát hogy a viharba lenne baj, persze, én is motorozok. Hú de jó, motorosfotósnéni, devagányvagy... aztán valami történt az apuka motorjával, és rákérdeztek, esetleg lehet-e az enyémmel. Hát persze, miért ne. Wifit be is dobtam a közösbe, az olyan kék-fehér mint azok a matrózgallérok a régi iskolai képeken... A fotózás napján pedig a gyerkőcök végtelen boldogok voltak, hogy motorral fényképezkedhetnek, az egyik fiú miután leszállt a motorról, kurjongatott örömében meg tapsikolt, és a többiek is nagyon vidámak voltak. :-) Ők merik kimutatni, ha valaminek örülnek, jó volt látni az örömüket. Egy leányzó volt az osztályban, hát neki állt a legjobban a motor: arányos is volt hozzá, meg színben is passzolt a szeméhez :-) Az igazgatónő és az osztályfőnök is odaállt a motorhoz, a törpik meg ücsörögtek rajta. Aztán megszerkesztettem nekik a tablót, és a héten elvittem nekik, nagy tetszést aratott.  Kivéve az igazgatónőnél. Jól látjátok, az aki ott áll a motor mellett.

Na ő nem engedi kitenni az iskola falára. Mert mi lesz az egészséges gyerekek erkölcseivel és értékrendjével.... Úristen, mi történne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer, egy sérült gyerekcsapat ha kitalál valami vidámat és lazát amivel egyéni, na csak egyszer elismernék őket pont akkor, amikor kirepülnek az életbe.... Hát kiteszem őket én. Mert ők is végig csinálták a nyolc évet abban az iskolában. És mert mernek örülni. 

Több embert egy kupacban fotózni bizony kihívás. Főleg ha nem ismerjük őket, és láthatóan van köztük olyan, aki inkább elmenekülne a fotózás helyszínéről, valamint a háta közepére se kívánja a fotóst. :D Pláne ha többen is vannak a családban így, gyerekek esetén bizony előfordulhat az is, hogy szülői "kényszerként" élik meg a dolgot, és nehéz egy felszabadult mosolyt előcsalni. Ilyenkor készülnek rendszerint a hamvas arcú tinikből durcás görcsgombóc fotók, és a végeredményt látva még joggal is fogja utálni azt is aki a fényképezőgépet feltalálta. Nos, mivel a kelletlenek a legszűkebb keresztmetszet egy csoportos fotón, először őket kell megnyugtatni, hogy tényleg nem fog fájni a végeredmény. Tiniknél ekkor szokott kialakulni a görcsös póz és a bandzsa kínvigyor a fényképezőgépet látva, hogy aztán 30-40 éves korukra már szentül meg legyenek győződve róla, hogy róluk soha, senki egy büdös jó képet nem fog tudni elkészíteni. Pedig igen, csak lazábban kell nekifutni, és hinni benne, hogy ő mégse bányarém. :)

Egy család különböző korosztályú emberekből áll, a legbátrabbak rendszerint a bébikorúak, vidáman vigyorognak és fintorognak bele a kamerába, aztán a a két-három évesek rendszerint 15-20 akár 30 percig igen jól tűrik a fotózást, sőt akár még élvezik is. A háromtól 6-7 éves korosztály igen érzékeny, náluk számít a hangulat, a fotós személye, az első benyomás a helytől. Jártam bizony úgy, hogy a leengedett nagy fekete háttértől megrémült a karon ülő kicsi a stúdióba belépve, azóta különösen ügyelek arra, hogy amíg nincs fent egy világos színű háttér, addig a kicsiket ne vigyék be oda. Gyerekeknél tendencia, hogy ha a fotós beszéli az ő nyelvüket, tündéri képeket lehet róluk készíteni, de ha nem sikerül megtalálni a közös hangot, gyorsan eltörhet a mécses. Az iskolakezdéstől tinédzserkorig rendszerint élvezik a gyerekek a fotózkodást, és itt érkezik a kihívás. Az angyalarcú ropogósan friss és fiatal emberpalántából könnyen nyegle széteső bánatos pacát lehet fotózni, ha ő nem akarja, és nem hiszi el, hogy lehet róla jó képet csinálni.  A szülők főleg rátehetnek egy lapáttal, ha elkezdik erőltetni a gyereket, "a miért csinálod most ezt, pedig megbeszéltük",  a ráripakodás meg főként nem segít, mert a gyerek még jobban begörcsöl, bedurcul, megrémül, sírva fakad kínjában, mert még sosem csinált ilyet, (maximum az iskolai fejlekattintós képeken 15 mp hosszúságban), és úgy tűnik mindenki elvárja tőle, hogy most azonnal profi módon pózoljon. Van amikor az segít, ha anya/apa nem koncentrálja végig a fotózást, hanem hagyja, hogy a gyerek játékként élje meg a fotózást. Sokat tudnak a szülők is segíteni a jó képek összehozásában, mert ha ők is lazák és vidámak, a gyerek érzi, hogy nincs itt semmi gond. Szerencsés, ha fotós úgy általában csípi a gyerekeket, és nem kiképző őrmester módjára vezényli le a fotózást, hanem egy játékos buliként. Kicsiknél segítenek a kedvenc macikkal való közös fotózás, nagyobbaknál pedig az, ha rögtön megmutatjuk nekik a képeket, és látja a végeredményt. A gyerekek maximálisan partnerekké válnak egy fotózásnál, ugyanúgy mint a felnőttek: annyi a különbség köztük, hogy nekik kevesebb a tapasztalatuk minden téren, de ugyanúgy érzik/látják/tudják mi az ami jól áll nekik, ha hagyjuk nekik a maguk szintjén a folyamatokba belelátni. A felszabadult gyerekmosolyt meg sokkal könnyebb fotózni, mint a kikönyörgött kínvigyort. 

Brigiékkel könnyű dolgom volt. Anyut már ismertem, és feltételezem mesélt rólam, mert a kicsik ugyan megilletődve, de azért nem túlságosan megrémülve jöttek fotózkodni. Angyalka a legkisebb leányzó láthatóan félt egy picit, Zola pedig a tinédzserek hagyományos fotózás elleni ellenszenvével érkezett. Kittivel könnyű dolgom volt, mert ő láthatóan akarta a jó képeket, így Brigi és Kitti volt a két erősségem, hogy a két tartózkodót meggyőzzük. Elsőként az egész családot fotóztam csoportban, hogy a tartózkodók tudjanak szó szerint egymásba kapaszkodni, és lássák nem lesz veszedelmesen rossz a dolog, nem fáj, nem csíp, és nem lesz se szuri, se feleltetés. 

Angyalka rögtön úgy belejött az elején, hogy rögtön ő jelentkezett utána az egyéni képek fotózására, majd közölte, hogy kérné a sarokban álló angyalszárnyat... :D Hát még jó, hogy odaadom egy ilyen becenevű kislánynak! :D Kitti volt a következő, abszolút magabiztos és vagány csajszi, majd jött Zola, akivel aztán csak megtaláltuk az előnyös oldalát, és végül megcsináltuk még a tinik rémálmát is: a közös képet anyuval, egy valódi mosollyal! :D A testvérpáros képeket már mint a karikacsapás úgy csináltuk, bízom benne, hogy a kicsik is úgy élvezték a fotózást mint én. Végül ismét összetereltem a csapatot és az utolsó képeken már senki se feszeng, lazák, és jól érzik magukat, vidáman egymás nyakában lógnak hogy az egy családnál rendben is van. :D

Köszi nektek, egy élmény volt!  :D

További képek itt:

http://minafoto.hu/2012-04-25/csaladi-fotozas/

A fény valami különleges dolog, és mi emberek mivel nappali lények vagyunk, az életünket jelentősen befolyásolja a fény minősége. A fehér napfény mindenféle színű fényből közel egyforma mennyiséget tartalmaz, ha szétbontjuk egy prizmával, a szivárvány minden színét látjuk: kék is zöld is vörös is, és az átmenetek is megvannak. De ha a prizmát neoncső elé tesszük, vagy a nap fényét bontjuk szét, esetleg egy izzó fényét vizsgáljuk, másfajta szivárványokat fogunk látni, nem lesznek azonosak, némelyikből akár konkrét szín is hiányozhat (mondjuk a kék az izzóknál). Mindeközben viszont az agyunk kompezál, és amíg világosban vagyunk, törekszik a fehéret fehérnek érzékelni, és a kis színbeli különbségek módosulását nem is érzékeljük, ha külön nem figyelünk rá. 

Na ezért van az, hogy ami a húspultban szép rózsaszínnek látszik fóliás husi, otthon nézve a szobába beszűrődő napfénynél már gyanús, hogy egyáltalán ki kéne-e bontani azt a csomagot... Trükkös a fényforrás amivel megvilágítják. 

Az emberi agy valami csodálatos találmány! Akármilyen kevert fényben is vagyunk, a fehér lapot fehérnek látja a szemünk, pedig nem így van. Az analóg korban, a színes filmekkel együtt jött a feladat, hogy a szobai fényben fotózott képek sárgás-vörösesek lettek, a neoncsőnél lilás vagy zöldes. A színek valahogy sosem úgy jöttek vissza, mint ahogy a mi szemünkkel látjuk: a fehér blúz valamilyen irányban sárgult-vörösödött-zöldült-kékült: mikor milyen fény verődött róla vissza. Anno ez ügyben colormeterekkel mérték ki fény színhőmérsékletét, és szűrőzésekkel, meg speciális műfény filmekkel próbálták visszaadni az agy által kompenzált képet, ma már viszont a digitális korban végtelen jó dolgunk van: a gépek nagy része tartalmazza a színhőmérséklet kompenzációt, a profi gépeken meg akár magunk is állítgathatjuk finom részletességgel a gépet. Így már sokkal könnyebb eltalálni a fehér egyensúlyát. :)

Tehát, tudomásul kel vennünk, hogy a különböző fényforrásoknak különböző színű fénye van, amit bizony a mi agyunk kompenzál. Viszont jó hír, a feladat tanulható, felismerhetjük a fényforrások színét némi odafigyelés árán. A színhőmérséklet mérőszáma a Kelvin, minél alacsonyabb az érték, annál sárgásabb-vörösesebb a fényforrás színe, és minél magasabb, annál kékebb.

Nézzük akkor milyen fényforráshoz milyen értékek tartoznak:

Gyertya, tűz: 1900 K
Háztartási izzó: 2800 K
Fotoizzó: 3200 K (régi lámpás műtermi rendszerek, beállítóizzók )
Reggeli, délutáni alacsony napállás: 4800 K
Átlagos napfény, vaku: 5600 K
Napos idő, árnyékban: 6000 K
Nappal, kissé felhős égbolt: 8000 K
Borult, ködös idő: 10000 K

Mivel a szemünk leginkább a napfényhez szokott, ez a legtermészetesebb fényforrás amit kedvelünk (és igen széles spektrumban is világít, minden színben), a vakuk színhőmérséklete 5500-5600 K, tehát a napfényre érzékenyített. Az izzó fénye viszont alatta van, ehhez képest sárgább fény. Ezért van az, hogy a beltéri izzók fényénél az előtérben vakuval megvillantott emberek színhelyesek, miközben a háttérben minden sárgás-vöröses.

Ezekkel a fényforrásokkal könnyű dolgunk van, vagy kiválasztjuk hozzájuk a gépen a megfelelő programot (napocska, felhőcske, házikócska, izzócska), vagy nemes egyszerűséggel AWB (auto white balance - automatikus fehéregyensúly)-ben hagyjuk és a gép elvégzi a kompenzációt.

A trükkös fényforrások az olcsóbb, energiatakarékos kompakt fényforrások és a neoncsövek. Ezek a fényforrások sávosan világítanak. Ez azt jelenti, hogy amíg az izzók és természetes fényforrások a vörös és sárga spektrumból többet engednek ki magukból de van bennük icipici kék is, de ezek a trükkösek másként csinálják. A színgörbéjüket megnézve, a kékekből és vörösekből szoktak többet kiengedni magukból, (ekkor lilás a neon fénye), más neoncsövek a kékből és a sárgából eregetnek többet (ekkor zöldes), de semmiképpen se egy jellegzetes görbe mentén alakul a színképük, hanem egyik spektrumból világítanak egy kicsit, a másikból meg nem, a harmadikból meg ismét egy kicsit... hát ilyen mű fények ők. Sávos színképűnek hívják őket. Érdemes prizmával is megnézni ezeket a fényforrásokat, mindegyik mást fog mutatni. 

A fehér papírlap fotózgatása ideális eszköz a fehéregyensúly megkereséséhez. Bár a profik a szürke lapot használják, de ahhoz tényleg vájtszeműnek kell lenni, hogy azon érzékelje az ember elsőre a különbséget.  A fehér póló, blúz és más ruhadarabok kerülendők, mert a mosóporokban lévő optikai fehérítők bizony becsaphatnak minket, meg a gépet is.  Sima fehér bankposta papír (az A4-es 100 v. 80 gr-os), vagy amit a fénymásolóból sikerül kirántani, bőven megteszi. A félfamentes rajzlap, a zöld rácsos műszaki rajzlap nemjó. Egyszerű fehér lappal már el lehet kezdeni a kísérletezést.

Neonfényben érdemes a neoncsőre állítani a gépet, a jobb gépeken kétféle neoncső állítási lehetőség van, egy teszt céljából elkattintott képen megnézhetjük épp melyik az ideális (a lilát vagy a zöldet csíptük el). 

Az izzófényben, szobában napfényre állított gép erősen sárgás képeket fog produkálni. Az izzón hagyott, de vakuzott kép erősen kék és hideg árnyalatokat fog adni, és így tovább, variálhatunk, hogy érezzük a különbséget. A mégjobb gépeken a Kelvin színhőmérsékeletet 100 fokonként lehet változtatni, ezzel is jól el lehet szöszölni, mert sok esetben azért nem működik jól az automatikus felismerés, mert az izzók öregednek, és ahogy fogy az élettartamuk úgy változik vele együtt a színük.

Némi gyakorlással könnyen megtanulható a fények színének felismerése: ha figyelünk, érzékeljük, hogy a napfényből benézve a szobába a felkapcsolt izzólámpa fénye sárgásnak tűnik, az éjszakai városi táj előtt állva pedig különböző színűek a lámpák: az egyiké sárgásabb, a másiké vörösesebb, a harmadiké pedig zöldesebb. A műhelyek rendszerint több fényekt igényelnek, ezért ott rendszerint a költséghatékonyabb  neonfények vannak, naplementekor a kinti vörös fényről benézve pedig ordító fényszín különbséget látunk. 

Amint ezt megtanultuk, rögtön rájövünk, hogy akkor lehet ebből sok nagy szívás lesz, mert sokszor keverednek a fények: a terembe besütő napfény izzólámpás világításnál durván kékül és sokkal élesebb, ráadásul kontrasztosabb is. Innen jön a trükkös rész, hogy akkor most a vakuval még beledurrantsak-e, és ha igen, hogyan... Erről legközelebb... :D

Hetek óta várom a napsütést, ami bevirít majd a konyhapultra. Mert hogy ott majd a jó kis szúró-reflektoros fényben majd virágot fogok fényképezni!  Végre elérkezett az összes csillag együttállása: napsütés és virág is volt, sikerült a lakásban egy elfekvő, félig leamortizálódott orchideát találni, némi szabadidőt a produkcióra, és máris elkezdhettem a régóta megálmodott virágfotózást...

Tehát virág a konyhapultra. Nem jó, hülyemintás alatta a háttér és alulról se tudom így fotózni, másrészt elnyomódnak a szirmok. Fehér papír alá.  Virág be a fehér kávéscsészébe. Magasabbra kéne tenni, mert ott jobban érné a fény és nem lenne annyi szórt fény az alsó részeken, kicsit jobban kijönne a textura...

No akkor tegyük még fel egy magasabb dobozra... Áh, így már jó, átvilágítja a fény is a szirmokat... Na jó, akkor minél közelibbeket, makrózzunk is egy kicsit...  Zenvirág.

 Még több orchideás kép itt.

 Hozzávalók:

- 1 db kutya (alvós),
- 1 db zsebfotómasi, épphogy valami legyen kéznél...

Folyamat:

1 lépés:Aznap fáraszd le a kutyát, vidd el futni, kergesd meg este a ház körül még háromszor este játékból, és hagyd, hogy ázzon negyed órát az esőben. Garantáltan hálás lesz a beengedésért.

2. Engedd be. Simogasd meg. Parancsolj rá, hogy vizes lábbal maradjon a szőnyegen. 

3. Hagyd, hogy lenyugodjon a száraz meleg felett érzett örömében. Simogasd meg ismét. Többet. Esetleg ha aznapról még szerencsésen ki is éheztetted, adj neki enni is. Innivaló. Garantáltan fel fog borulni a jószág 10 perc múlva. Kézmosás. Gép elő.

3.Várd meg, míg leheveredik, majd hangosan horkolni kezd...

4. Közelítsd meg óvatosan. Hasalj elé a padlóra a géppel. Pont szembe az orrával. Ha nem fárasztottad ki eléggé, fel fog ugrani és örömmel odarohan hozzád - holnap újrakezdheted. Ha sikeres voltál, maximum a szemét fogja kinyitni, és el is kezdheted fotózni... :D

Nos, tisztázzunk egy fontos dolgot: egy naptárat lefotózni  egy rakat modellel és sok-sok ember munkája. Eleve nem csak egy-két ember van jelen a fotózáson, hanem jelen estünkben egy egész nagy banda (rendszerint a megrendelő, a marketingese, a művészeti vezetője, a stylist, a sminkes, a fodrász,a fotós, az asszisztenciák, modellek, a kellékek/enterior tulajdonosai) tehát az első feladat megkoreografálni a munka rendszerét, hogy kinek mi lesz a dolga, hogy végezetül gördülékenyen menjen minden.

Első lépésként határozzuk meg a célt, mit akarunk a napárral mondani. Esetünkben dögös, VALÓBAN motorozó csajok fotózása volt a feladat, jótékonysági célból, a Mentőmotor Alapítvány javára. Ha szerencsénk van, a kellékeket, ruhákat, bizsukat cipőket, van ember aki szervezze, ha nincs, akkor ezeket önállóban kell megoldani. Stylist segítségével minden modell  karaktere felmérhető, a sminkes és a fodrász pedig majd a lehető legjobbat hozza ki a lányokból. Érdemes tudni előre, hogy rutinos modellekkel, vagy amatőr modellekkel dolgozunk majd együtt. Amatőr modellek esetén nem árt felkészülni a pózokból, hogy azokat majd magyarázni kell, mert a modell nem fogja tudni épp mit kell csinálnia, és a fotósnak kell majd jótékonyan irányítania. 

Az amatőr modelleket javasolt a számunkra egyértelmű dolgokról tájékoztatni őket: a fotózás előtti héten kerülendő az új kozmetikai szerek kipróbálása (elkerülendő a brutális allergiás reakciók kialakulását), ugyanígy kerülendő az ismerten allergén ételek fogyasztása, valamint a fotózás előtt érdemes néhány éjszakát rendesen átaludni, hogy friss és üde legyen a tekintet is, ne pedig egy másnapos, nyúzott rockerrel küzdjön a sminkes. Érdemes még a szemöldökök-hónalkutyák-lábbozontok rendezése is felhívni a figyelmet. Valamint érdemes még egy fontos dolgot előre tisztázni: a fotózásra csak az jöjjön el, akinek ott dolga van, felesleges ember ne legyen láb alatt. Ha mindenki csak még egy embert hoz egy 12 hónapos, 12 lányos naptár esetén, egy szűkebb stúdióban komoly problémát okozhat a helyhiány (csak a lábatlankodó akinek valójában nincs mit csinálnia, még 12 ember). Tendencia, hogy kutyát-macskát elhozna mindenki élete nagy fotózására, de érdemes előre szólni, hogy  nem ez a nyilvános produkció,  hanem majd a végtermék lesz az (feltételezhetően mindenki felfogja pár perc alatt, hogy folyamatos öltözés-vetkőzés lesz, és oda mégsem kell akkora publikum)! Rendszerint ennek jelzésével már csak néhány plusz fő érkezik, de nekik is kialakul majd, hogy legyen  feladatuk (rájuk lehet bízni a kajahozást, kellékek tologatását vigyázva, lámpa, plusz derítőlap tartását, stb.). Ha sikerül őket ellátni feladattal, hasznos és lelkes résztvevői lesznek a napnak:

Az időpont egyeztetése után átgondoljuk mire mennyi időnk van (smink-haj-öltözés-dekor-kellék-enterior), hány modellre, mennyi idő áll rendelkezésünkre.  Ha előre átgondoljuk a feladatokat és azok sorrendjét, bérelt műterem esetén jelentős költségeket takaríthatunk meg a jó időbeosztással. Az időzítés fontos a gördülékenység céljából, érdemes időbeosztást készíteni, kinek, mikor kell érkeznie. Elsőként érkezik a fotós, sminkes, fodrász, stylist, velük együtt, vagy előttük érkeznek a kellékek. Az első modell érkezhet velük, majd folyamatosan sorban az időbeosztásnak megfelelően. Amíg az első modell készülődik, a fotós és a stylist elrendezi a fényeket és az enteriort, kellékeket, majd amint az első modell kész, nekiállnak fotózni, közben pedig a szépészeti kollégák már a második lányt tudják felkészíteni, és így tovább. Jó időbeosztással egy nap alatt kényelmesen lefotózható egy naptár képei. Érdemes gondoskodni folyadékról és némi harapnivalóról is, hogy ne kelljen emiatt megszakítani a fotózást. 

Nagyobb volumenű fotózásnál fel kell készüljünk a megrendelő, szponzorok és sajtó-média feltűnésére is. A nyilatkozattételhez érdemes felkészíteni az érintetteket. Rendszerint a naptár készíttetőin kívül a modelleket is előszeretettel interjúztatják a vérmesebb riporterek, akár nem túl jó indulatú, a magamutogatásra irányuló kérdésekkel is. Nos, láttam most villámló tekintet, az óvatlan riporter kolléga csak a motor mellett ácsorgó kedves fürdőruhás lányt látta... majd fél perccel később én meg egy vérmes motoros csajt láttam szikrázó szemekkel - lelki szemeim előtt pedig lezajlott, hogyan dugja le a szőrös mikrofont a leányzó a pimaszul kérdező riporter torkán...

A naptár borító fotóját érdemes végiggondolni, hogy mi legyen, és a körülmények megfelelő alakításával azt is egy lépcsőben elkészíteni. Esetünkben 6 lány szépen megvárta, amíg az előtte-utána lévők egyéni fotói elkészülnek, és amikor a közös fotózás megtörtént, utána öltöztek vissza civilbe, bontották le a hajukat. 

A nap végeztével tegyünk rendet magunk után a stúdióban, köszönjük meg szépen mindenkinek a lelkesedést, szedjük össze a széthajigált bizsukat, ruhadarabokat, kellékeket, adjuk azokat vissza jogos tulajdonosaiknak, söpörjük fel a szétporlott púderesdoboz tartalmát, majd menjünk haza, fújjuk ki magunkat, és másnap nekiállhatunk az utómunkának... 

:D

A naptár itt megvásárolható. 

 Szacsa, köszönöm a werkfotókat!

Táncot fotózni mindig kihívás. Műteremben annyival könnyebb dolgunk van, hogy ráérünk, míg egy előadáson minden csak egyszer történik meg és megismételhetetlenül. Ráadásul közben belelóghat egy bámészkodó fejcsúcsa, a függöny mögül kikandikálhat épp a másik előadó és számtalan esemény szólhat bele az ideális képalkotás körülményeibe. Ha előadáson fotózunk táncot, érdemes a próbára is elmenni, ahol megismerhetjük a koreográfiát és elgondolkozhatunk rajta, honnan a legérdemesebb fotózni az esemény. Ez ad némi előnyt, hogy a leglátványosabb elemeket elcsípjük. Műteremben óriási előnyünk van, a táncos modellünket megkérhetjük korlátlan számú ismétlésre, mindaddig, míg az ideális pillanatot sikerül elkapnunk. Amikor úgy repül a fátyol, ahogy a legszebb, ahol a mosoly hiteles, ahol koncentrált és összetett a pillanat. Érdemes akár berakni zenét, és eltáncoltatni akárhányszor egy-egy koreográfia részletet. Egyszer fotóztam egy zenészt, aki nagyon merev volt, és akkor lehetett róla igazán hiteles jó képeket készíteni, amikor végre tényleg zenélt (és nem csak úgy csinált, mint aki zenél), és el tudott merülni a számára legkedvesebb foglalatosságban... Az ő esete tanított meg arra, hogy minden ember akkor a leghitelesebb, amikor a számára leginkább kedvelt és ismert dologgal foglalkozik. A táncos amikor táncol. 

A hastánc igen látványos és hálás téma, főként ha a táncos látványos kellékeket is használ: fátylakat, legyezőket, botot, kardot. Míg a fátylak látványos, nőiességet fokozó kiegészítők, addig egy kard lehet kontrasztos szimbólum is: a bátorságé, a férfiasságé. Ez a kifejezetten nőies hastáncot tovább fokozza. Ha van időnk és kapacitásunk akár egy kis enteriőrt is építhetünk a téma köré, tovább fokozva a téma stílusát.

További képek itt.

Az utómunkával sokat hozzátehetünk egy képsorozathoz. Sokak által kedvelt a régies fekete-fehér stílusú képvilág, amint pontosan a tisztasága miatt szeretünk: a színek nem vonják el a figyelmet a témáról: kontrasztosít, és hangsúlyoz ügyesen használva. 

Időnként beesnek hozzám kísérők. A fotózandó modell segítője, aki ugyanolyan érdekes lehet, mint aki modellként érkezett. Időnként felborítom a menetrendet, és a segítőt is befogom: irány a gép elé! :)

Ő tetoválóművész. Azokat a felületeket, amiket elér saját magán, azokat ő tetoválta. Rendkívül izgalmas a tetoválás: minden tetovált ember egy két lábon járó műalkotás. Kinek milyen mintázat díszíti a testét: van aki a nonfiguratív dolgokat szereti, van aki a szürreálisakat, és van aki pedig az életét rajzoltatja a bőrére: minden egyes motívum egy-egy pillanat, fontosabb dolog az életéből (család, érzelmek, események). Ágival beszélgettünk is a közelmúltról, nézegettünk általa készített képeket, és a képek sorrendjét végül is a beszélgetés után bennem kialakult benyomás adta meg. A fotókat a motívumok miatt készítettem teljesen véletlenszerű sorrendben, és aztán ahogy néztem a monitoron utómunka közben a képeket, hirtelen kialakult a történet: Pokolból a menyországba. A pokol harsogó szenvedését a kontrasztos, felhúzott színekkel is erősítettem, és ahogy tisztul a kép, haladunk a menyország felé, egyre finomabbak, lágyabbak a színek, végül minden egyszerűen csak fekete vagy fehér...

Képek még:http://minafoto.hu/2011-09-25/pokolbol-a-menyorszagba/

Trash the dresst fotózni mindig kihívás. Imádom. Nem a megszokott helyek, ráérünk és azt csinálunk amit csak akarunk.  Mint minden különös szituációnak, megvannak a maga veszélyei. Lovardában például az ember fotós táskájába belematathatnak a lovak. Szimpla kiváncsiságból... :) Mint látható a pöttyös ló haverjai épp hátulról támadnak. Bara köszi a képet! :)

Rita úgy hívott fel,hogy a tematikus blogjára szeretne képeket. A hangja csiripelős, vidám csajszit sejtetett. Főzős blog, egészséges és finom dolgokkal, gyümölcsökből és zöldségekből. Mondtam neki, ha az összetevők ennyire fontosak, hozzon néhány gyümölcsöt és zöldséget kelléknek, valamilyen egyszerű, jópofa tálkában. Az övé a ritakonyhaja.hu, meg is néztem miről beszélünk (azóta már főztem is róla).  Aztán beállított és tényleg kis vidám benyomást keltett, kb. 10 percig magyarázta, hogy milyen ez a főzőblog, és miféle egészséges kaják receptjei vannak rajta, sokan nézik, van főzőtanfolyam és csapatépítő tréninges főzés, tehát mindenféle jó, ami főzéssel kapcsolatos. Aztán elhangzott a kulcsmondat: Olyan képet szeretnék a weblapra, ami hívogató, és azt mondja: "Gyere, egyél valami finomat, ami még egészséges is!" Ez a legfontosabb, hogy tudjuk milyen képet készítsünk. (Egy fotós megőrül amikor azt mondják neki, néhány képet szeretnék "csak úgy". "Csak úgy" most akkor bányarémet fotózzak horror világítással, vagy egy szimpatikus embert, esetleg glóriát világítsak angyalfényekkel..? Nem mindegy!) 

Átnéztük milyen ruhák vannak, egy kis smink igazítás után összeállítottuk a kompozíciókat a ruhákból és a kellékekből: a pöttyös tálkába tettük a gyümölcsöket, a hosszúkásba pedig a zöldségeket. Beállítottuk a kínálós pózokat, Rita nagyon kente-vágta a kajához hívogatást, könnyű dolgom volt vele. Még játszani is tudtunk egy kicsit, csináltunk támaszkodós-kínálós, a gyümi felett mosolygós, és keresztbe rakott kezű huncutost is. A legbájosabb a bárszékre támaszkodós, gyümölcsöt kínáló lett egy vidám kis félmosollyal. A leglátványosabb pedig egy citromsárga pulcsis, piros gyümölcsös kép, ami Rita szép fekete haját kiemeli, és napfényesen csicsergő egyéniségét hangsúlyozza. 

Még több fotó itt.

Vannak kellékek amik szimpatikusak. Ilyen az angyalszárny. Mostanában divat vámpírnak, ördöginek, és gonosznak kinézni, halálfejet tetováltatni, lábszárcsontokat lóbálni, meg szarvakat növeszteni, szuperdepressziós lelkirokkantnak, esetleg félig hullának kinézni. De hát én ilyen vagyok, állandóan szembemegyek, nekem az angyalszárny kell. :D

A szégyellősebbek várják meg, mire mindenki eltűnik aznapról a műteremből, és a bűvös magányban bátran kreatívkodhat a szárnnyal. A nem szégyellősek felhasználhatják a publikumot a hangulat fokozására, esetleg a gépen az exponáló gomb nyomkodására. De akkor az már nem önportré lesz.

Tehát fogjuk meg a színházi szárny kelléket és tudatosítsuk magunkban, hogy a vállpántos rögzítési módszer most nem lesz előnyös, tekintettel a fekete pólóra. A szárnyat így nem lehet hátizsákként felvenni, marad a lámpaállványon rögzítés 3 óriás csipesz segítségével (örök hála annak aki feltalálta a barkácsoláshoz való óriáscsipeszeket, a műtermi fotózásoknál nélkülözhetetlen). Küzdjünk vele negyed órát mire úgy áll ahogy szeretnénk, és tegyük a háttérre. Elkerülendő a hagyományos fészbukos, tükörben, a fürdőszobában fotózott tiniképek utóérzetét, készítsük elő fényképezőgépnek az állványt, és tegyük fel a gépre  a csavaros talpat amivel rögzítjük majd az állványon. Az állvány elhelyezésével határozzuk meg a képkivágást a szárny arányainak segítségével, és állítsunk élességet. Nagyobb rekesznyílással küzdhetünk egy darabig mindenféle segédeszközzel a pontos élességi pont meghatározásához, ezért érdemes szűkebb rekeszértéket választani, mert a szárnyhoz képest előrébb leszünk majd, így hasznos lesz a nagyobb mélységélesség használata. Az állványra felrakott gépen állítsuk be az az önkioldó funkciót, indítsuk el, majd nyomás a szárny elé. Ismételgessük a beállást a beállítást, a képkivágást, az arckifejezést, amíg el nem érjük a kívánt eredményt. Negyed órányi küzdelem után már önként is természetesen fogunk elvigyorodni, arra gondolva, hogy mennyire jó, hogy nincs biztonsági kamera, ami ezt az oda-vissza rohangálást  rögzítse... Amikor meguntuk, hagyjuk abba és töltsük le a végeredményt, szigorú szelektálás és némi utómunka után pedig közzétehetjük amit vállalhatónak gondolunk. :D

A potréfotózásnak nagyon sok rejtett pici trükkje van, igen sokat hozzátehet a fotós, de a legtöbbet a modell segítheti az elérni kívánt cél megvalósítását. Az ő fegyelmezettsége és a lelki rákészültsége hatalmas többletet vihet bele a képbe.

Legutóbb néhány lányt fotóztam egymás után egy délután, és az egyik köztük rendkívül motivált volt. A lányok mind lelkiekben egy kicsit izgulva jöttek a fotózásra, hiszen ők nem hivatásos modellek, hanem a szeretteiket akarták meglepni néhány jól sikerült fotóval.

A lányok a különböző egyéniségüknek megfelelően különböző elképzelésekkel és stílusokkal érkeztek, mindenkit más-más lelkesedési szint fűtött. Aki ajándékba kapta a fotózást, ő még egy kicsit félt is a fotózástól, volt aki  kíhívásként, megoldandó feladatként futott neki, de volt aki 8 éve készült lelkiekben, hogy kéne róla néhány dögös kép végre. Ő lett a kamera kedvence. 

A leányzó maximális lelkesedéssel figyelte az utasításokat és próbálta megvalósítani az ötleteket. Teljes átéléssel fókuszált a feladatára, és végtelen türelemmel tartotta a pózokat: a fotós álmainak modellje türelmesen ácsorog a megálmodott kitekert pózban, míg a világítás a helyére kerül. Nem nyafog, nem mozdul el az állával, könyökével és testtartásával, tartja a mosolyt, hogy szép orrárnyékot lehessen neki állítani, türelmes és kitartó. Végtelen türelemmel tűri hogy tekergessék rajta a kelléket, nem csiklandós, vagy ha igen, azt is csak szolidan teszi, nem viháncol le a háttérről. A koreografált fotóknál képes ismételni a végtelenségig, ha a fotós a legjobb pillanatot szeretné elkapni. Ha még a mimikáját is uralja mint egy krőzus, na az a fotós álmainak netovábbja... A végeredmény magáért beszél: látványos minusz 5 kilókat lehet ps nélkül lefaragni, lábakat hosszabbítani és arányosabb testalkatot varázsolni, szebb bőrt világítani, és még egy óriási plusz van. Az elkészült kép kisugárzása a modell kisugárzásával és igyekvésével arányosan együtt növekszik. A szépen megvilágított arcon a varázslatos huncut macskatekintet még jobban érvényesül, a pici hibák elmosódnak és a téma életre kel.

A jó modell megtölti élettel a képet. 

A legjobb dolog amikor olyan dolgot kell fotózni amiről véleményt is kell alkotni. Ilyenkor az embernek lehetősége van a saját egyéni benyomásait egy képbe belesűríteni. Sportmotor esetén az első gondolat, hogy valami egyenes, enyhén kanyarodó úton fotózzuk a vasat. De hát valljuk meg, sportmotort autóúton és pályán fotóznak a legtöbbet, ez a sablon. Jól állnak a sportomotoroknak az autóutak rajzolta egyenes-görbe vonalak, de valami újat sem ártana belevinni. Stúdióba nem vihetjük, hiszen életszerű körülmények között adja vissza az egyéniségét a legjobban a szerkezet. A háttér megválasztásával természetesen hangsúlyozhatjuk a motor felhasználás módját (crosszmotort tehát földtúrás közben, nagytestű robogót tömött  kávézó előtt, stb.), vagy másféle mondandót is alkalmazhatunk. 

Aztán ahogy belemerülünk a tesztelésbe, jöhet az egyéni gondolat. A járgánnyal simán mattot lehet adni az autósoknak nemcsak a lámpától lámpáig való gurulásnál, hanem a pályán is. Tehát irány a sakkpálya:

Aztán ugye van az a rész is, hogy ezek a nagyteljesítményű vasak nem ám birkák kezébe való, és jöhetnek a finom technikai részletek is, az előnyök és a hátrányok.

A legjobb olyan témát fotózni amihez van idő megismerni  és felderíteni. Ezért jó, ha a fotós tudja mit fotóz és miért. Tárgyfotózás esetén ez legyen az első kérdés a megrendelő felé. 

További képek itt: http://minafoto.hu/2011-06-16/tesztmotor-honda-cbr600f-2011/

Szöveg a motorról: http://csajokamotoron.hu/motortesztek/a-pupos-csabito-honda-cbr600f-2011-teszt

A portréfotózásnál rendszeresen előfordul, hogy nem egy gyakorlott profi modellel van dolgunk, hanem egy feszengő, magát kínosan kényelmetlenül érző emberrel.  A félénk modell összehúzza magát a kamera előtt, szó szerint összeesik és láthatóan feszeng. Rendszerint nem tudja hová tegye a kezét és fura pózokban ácsorog, ami abszolút előnytelen neki. Ha lefotózzuk ebben a lelkiállapotában a modellünket, úgy fog kinézni mint akit odatettek. Mint egy rakás szerencsétlenség.

Tehát ebből következik, hogy meg kell nyugtassuk. A feszengő modell feloldásához a legjobb, ha első körben leültetjük, és ha még mindig nem oldódik, a kezébe adunk valamit. Ha már nem egyedül kell botorkálnia a világító lámpák és vakuk,  vizsla tekintetű világosító és sminkes meg az objektív alatti kereszttűzben, ráadásul még a kezében is van valami amibe belekapaszkodhat, az már megnyugtató lehet, pláne ha még kedvesen beszélünk is hozzá. Van akit pár mondat megnyugtat, ez lehet akár néhány szó a lámpákról: "Ne zavarjon ez a sok állvány, ezekből jön a fény, ezzel foglak körbeugrálni, de ezt azért csinálom, hogy minél előnyösebb világítás legyen az arcodon..". Van akivel beszélgetni kell, kifaggatni a kedvenc időtöltéséről, felidéztetni vele valami jó dolgot ami igazán szeret. Azonnal megváltozik majd a kisugárzása amint a figyelmét valami kellemes dologra irányítjuk, tökmindegy mi az,  lehet az hobbi, sport, a gyerek, amit szívesen csinál, amivel örömmel foglalkozik. Ha konkrét célja van a képeknek, elmagyarázhatjuk hogy mit kell megvalósítania, mi a képek célja, és ki is találhatjuk mi a szituációs környezet. Mondjuk egy fűnyíróreklám bizonytalan mosolyú leányzó modellének elmagyarázhatjuk, hogy épp nyírod a füvet a kertben, és megjelent a helyes új szomszédfiú a másik kertben, tehát has behúz, cici kitol, kecsesen tologatjuk a fűnyírót egy megnyerő mosollyal  a "szomszéd felé". És van amikor csak egy kis pohárka finomabb likőrszerűség hozza meg a várva-várt ellazulást. Kellék bármi lehet, az említett fűnyírón kívül kalap, nadrágszíj, egy táska, legyező, notesz, napszemüveg, toll, bármi ami kézbe vehető, megragadható. Jól megfigyelhető, hogy a feszengő modell első önkéntelen mozdulattal a tárgyat maga és az objektív közé fogja helyezni, egy olyan testtartást vesz fel, amivel a kelléket amolyan virtuális pajzsként használhatja.

Lányok esetében egy csokor virág mindig örömet okoz és mosolyt csal. Főként ha jó nagy méretű virág és sok van belőle, és akár egy kicsit el lehet bújni mögé, bele lehet kapaszkodni, közéjük lehet bújni, vagy csak úgy szimplán ott van mint csajos dolog.

Recept: végy

- egy kismamát, tudakold meg a pocaklakó nemét, miután kiderült fiú, végy még
- egy kisautót,
- valamint jó sok fényt:
- egy nagy szoftboxot és egy nagy derítőlapot vagy egy másik kisebb szoftboxot, és a kettő közül az erősebbik lesz a főfény. 

A kismamák nehezen mozognak, pláne minél nagyobb már a poci, annál nagyobb a mozgással járó megterhelés. A babák rendszerint fűtik rendesen a mamákat belülről, ezért érdemes felkészülni ventilátorral, ásványvízzel, könnyen elérhető mellékhelyiséggel a komfort érdekében. Mert a babák ugye előszeretettel ugrálnak a hólyagon, és az is tud ám kellemetlen lenni. 

Tehát az akrobatikus gyakorlatokat és pózokat ne nagyon erőltessük, az nem ennek a témának a fő profilja, pláne, hogy a modellünk se lesz az ötletért oda. :) A pocakfotózásnál az ötödik-hatodik hónap rendszerint a legszerencsésebb mindenkinek a szempontjából, a mama is könnyebben mozog még, és a pocak is ideálisan gömböcske alakú még. A nagy pocakok a 7-8-9 hónapban már rendszerint nem az ideális gömb formát fogják mutatni, hanem a baba pocakban való elhelyezkedéséhez mérten fognak deformálódni. Ha a pici az egyik oldalon tanyázik, akkor a pocak szemből láthatóan féloldalas lesz. Van amikor buksival feltámaszkodnak a pocak tetején, vagy kitolják valamerre valamicsodájuket, olyankor olyan, mintha két gombóc lenne a mamán. Ettől ne legyünk elkeseredve, ki is használhatjuk akár az épp popsit kitoló utódot, amikor is a pocak hatványozott méreteket ölt. (Amit még észrevettem, hogy azok a picik, akik már pocakban voltak fotózva, később vidáman tűrik és érdeklődve figyelik a műtermi fotózást akár már fél vagy éves korukban is. Nekik sokkal kevesebb i időre van szükségük a fotózás megszokásához, néhány perc alatt megszokják az új szituációt, míg másoknak akár negyed óra, 20 perc is kell az első mosolyig. De az is lehet, hogy csak "emlékeznek" az ismerős hangokra és zajokra...)

Ennek a képnek a készítésekor a kismamát megkértem hogy feküdjön hanyatt a fehér, végtelenített háttéren. A lábfeje nem lóg ki a pocak mögül, bizony, jó nagy pocak. A háttérhez érdemes hasonló színű fehérneműt választani, esetünkben a fehér azért is jó, mert a világos háttérben és a bőrszínű pocakon kifejezetten hangsúlyossá válik a sötét kis traktor. 

A pocakot bal-felülről világítottam meg a főfénnyel, az árnyékos részeket pedig jobb oldalról (teljesen oldalról) derítettem ki. A hátteret csak a visszavert fény világítja egy árnyalattal sötétebbre. Értelemszerűen a fény felé fordul a járgány. A kisautók és traktorok egyetlen hátránya, hogy kerekeken gördülnek, ezért gömbölyded felületeken előszeretettel legurulnak. Tehát lesz egy kis kísérletezés mire a pocakon megáll a guriga, ha szerencsénk van, és a pocaklakó nem huncutkodik épp, akkor nem rúgja le a gép elkattintásának pillanatában. :) 

Utómunkaként fekete-fehér árnyalatot kapott a kép minden része, kivéve a traktort. 

További képek a sorozatból itt. 

Nos, hogy fokozzuk a feszültséget a fénymennyiség meghatározásának tekintetében, ott a rekesz is. Az objektívben helyezkedik el, ővele is lehet fénymennyiséget szabályozni. Ez olyan, mint az emberi pupilla, ha sok a fény, érdemes összehúzni, ha kevés, akkor meg jól kinyitni. Ami trükköt hozzáad a képekhez, minél jobban össze van húzva, a képen annál nagyobb a mélységélessége.

Mi is a mélységélesség? A képen az a terület amit élesnek, jól érzékelhetőnek látunk és nem foltosan homályos. Például ha egy közeli poharat nézünk, a mögötte távolban lévő dolgokat nem érzékeljük szabad szemmel sem élesnek. Papírképen ez másként néz ki, ott az objektívvel rajzolt képen ezt szabályozhatjuk. A nagy mélységélességű képeken, mondjuk vegyünk egy kirándulás fotóját: a háttérben lévő látványos nagy hegy és az előtérben vigyorgó rokon is szépen rajzolódik ki, mindketten szép élesek. Kicsi mélységélességű az a kép mondjuk egy babaportrénál, ahol a baba szeme még szép éles, de a háttérben lévő fülecskéje már életlen, sőt a feje búbján göndörödő kis tincsek is csak szépen keretezik a tekintetét, de az élességük nem vonja el a figyelmet a baba tekintetéről, nem a tincsecskék meg a fülecske a lényeg a képen, hanem a baba szeme, és amit azzal mondani próbál. 

Tehát a rekeszeléssel nemcsak a fénymennyiséget szabályozzuk, hanem a mélységélességet is. A számozás fordított, minél nagyobb az érték, annál kisebb a luk az objektívben:

verőfényes napsütésben, havas napsütéses helyen, vízparton ajánlott a 16-22 érték vagy szűkebb,
átlagos napfényben 8-as körül,
alkonyat felé 4,5 vagy annál nagyobb rés.

Az átlagos mélységélességet a 8-as rekesz nyújtja, a nagyobbat a 16-22 és magasabb értékek, míg a kicsi mélységélességet a kicsi számok adják. A rekesz állításával a mélységélességet tudatosan beállíthatjuk a téma hangsúlyozására, ez főként olyan esetekben ajánlott, ahol nem homogén a háttér, hanem mozgalmasan foltos, és az előtérben lévő téma könnyen elveszhet benne. Viszont a rekesz nyitásával a háttérben lévő dolgokról is több fény jut be az objektívbe, tehát vaku használatakor ezt tudatosan alkalmazhatjuk mindkét irányba: ha tudatni szeretnénk a kép nézőjével, hogy a háttérben mi rajzolódik ki, akkor nyithatunk a rekeszen, de ha a háttérben lévő dolgok nem érdekesek, lehúzva a rekeszértéket ott sötétben marad minden. Ezért van a kompakt fényképezőgépeknél vakuzáskor szobában az a jelenség, hogy a kivillantott terület szépen világos, de ahová már a vaku fénye nem jutott el, hiába világított a lámpa a szobában, ott mégis sötét van. 

Hogy lehet az, hogy hol elkenődik a vízcsepp a fotón, hol pedig szinte megfagy, áll a levegőben egyes képeken? Miért van az éjszakai városképen sok elnyúlt lámpafény az autók körül? 

A válasz a kérdésre a záridőben rejlik. A záridő konkrétan azt az időmennyiséget jelenti, amíg a képérzékelő lapka fényt kap az objektíven keresztül a zárszerkezet segítségével. A zárszerkezet a másodperc töredékeit vagy akár több másodpercen keresztül is "nyitva" lehet, minél több fényünk van, a kép annál világosabb lesz, de ezzel együtt a témáknak annál több lehetőségük van bemozdulni. Ezt a bemozdulást tudatosan is alkalmazhatjuk mozgások rögzítésére, de zavaró is lehet, ha fontosak a részletek.

Minél hosszabb záridővel exponálunk a képkészítés pillanatában, annál nagyobb esélye van a mozgó tárgyaknak a képen való "elkenődésre".  A levegőben "megfagyott" vízcsepp ideális exponálási értéke kb az  1/2000 körül van, de a futó ember lába akár 1/500 1/800- os sebességnél is már élesen rajzolódik ki. A sétáló lábak 1/125-nél merevednek ki, lassabb exponálási sebességnél megjelenik a képen az elkenődött láb jelensége, még lassabb exponálásnál, szürkületben, 1/30-os értékekkel pedig már elkenődött szellemalakokat is fotózhatunk. Értelemszerűen minél gyorsabban exponálunk, annál kevesebb fény jut a képérzékelő lapkára, tehát csínján kell bánnunk az értékekkel. Egy tűző nyári napon elég lehet a kétezredes expozíciós idő, míg egy alkonyati időpontban hiába próbálunk ötszázaddal futó kisgyereket fotózni, az eredmény még magasabb ISO érzékenyítésnél sem garantált. Tehát a záridő megválasztása jelentős mértékben függ a rendelkezésünkre álló fény mennyiségétől. Éjszakai városkép fotózásnál, amikor jellemzően kevés fényünk van, nemcsak a másodperc töredék értékeivel exponálhatunk, hanem több másodperccel is készíthetünk felvételeket. A kompakt kamerák a lassú expoziciós időket egy villogó tenyérrel jelzik, ilyenkor érdemes megtámasztani a fényképezőgépet korláthoz, falhoz, valamilyen stabilabb tereptárgyhoz, esetleg állványra tenni, vagy az önkioldó funkciót használni. Az önkioldóval exponáló, lerakott géppel elkerülhetjük az exponáló kéz jellegzetes "berántó" mozdulatát amivel akár az egész kép elkenődik, bemozdulásos életlenséget okozva. 

 Az ISO érzékenység

Régebben, amikor még negatívokra fényképeztünk, voltak különböző fényérzékenységű nyersanyagok, amiket ISO vagy még régebben ASA jelöléssel 100, 200, 400, 800-nak ismertünk. Röviden és tömören az volt a lényege a dolognak, hogy a filmben lévő fényérzékeny anyagok fizikailag nagyobb szemcsékből álltak, ezáltal jobban "láttak" sötétben, kevesebb fénnyel is eredményes képeket készíthettünk. A nagyobb szemcseméret ára viszont a kép felszemcsézettségével is járt, ezért kompromisszumot kellett kötni annak tekintetében hogy mennyi fénnyel mekkorára nagyítható képet szerettünk volna készíteni. 

Digitális korunkban a fényképezőgépeken közös megegyezéssel ISO értékben állítjuk a képérzékelő lapka fényérzékenységét,  tehát ez helyettesíti az analóg korszak érzékenyebb negatívra cserélését. Az érzékenység elektonikusan, egyes gépeken szoftveresen számítódik fel. A számok megjelölése azt takarja, hogy minél magasabb értéket állítunk, annál érzékenyebbre állítjuk a gépet, tehát feltételezhetően annál sötétebb helyen próbálunk fényképezni. Jellemzően

napfényes helyeken ISO 100, 200

borús időben, naplementekor, szürkületben, szobában ISO 400-800

este, éjszakai városfotóknál ISO 800, 1600, 3200 

Vannak fényképezőgépek amelyeken köztes értékeket is állíthatunk, ez a vájtszeműek számára ajánlott, akik rendkívül pontos expozícióra törekednek. Az érzékenység magasabbra állításával a digitális képeken is megjelenik a képzaj, szemcsézettség, rendszerint ISO 1600-nál már érzékelhető. Az ISO érzékenység magasabbra állítását szokták alkalmazni sötétebb téma fotózásánál is ahol nehéz megkülönböztetni a különböző árnyalatokat de cél a finom részletek kiemelése.  

Sokan kedveljük a napraforgót. Van aki virágként, van aki dekorációként, van aki szotyimagként köpködve, van aki a sokmagos kenyérben...

Van aki meg fotózni szereti.  Tehát első lépésben keressünk egy virágzó napraforgótáblát. Ha megvan a fellelési hely, ragadjuk magunkhoz a fényképezőgépet és közelítsük meg a növényeket, akár több különböző szemszögből. Ha nem vagyunk szorosan időhöz kötve és bíbelhetünk a fényekkel, próbáljuk ki kora hajnalban a lélegző, párálló virág erdő fotózását,vagy akár elcsíphetjük a délután 5-7 óra magasságában  az aranyló, ferdén besütő napfénykoronát a virág körül. A virágokról azt gondolnánk, hogy jó nyugis téma mert nem szalad el és nem fordul el, de egy váratlan szélroham a szabadtéri fotózásnál azért tud meglepetéseket okozni... Ha még több időnk van a fotózásra, akkor próbálkozhatunk különböző látószögekkel: belebújhatunk a szirmaik közé is mint a méhecske, de jó messziről, tömegben is fotózhatjuk őket... Legyünk tekintettel a szántóföld tulajdonosára és termelési szándékaira, ne gyalogoljunk keresztül-kasul a táblán, próbáljuk meg elcsípni a tála széléről a lehető legszebb növényeket. Ha ez nem sikerül és a csősz begorombul, ne lepődjünk meg a sóspuska mellékhatásaitól.. :)

Ezek a képek egy átlagos, enyhén felhős, kora délutáni időpontban készültek.  Iso400-al, a szélfúvás miatt 1/500-os záridővel. Sietve egy másik fotózásra, pedig még el tudtam volna bogarászni.... no majd legközelebb. :)

A műtermi fotózásról sokan, sokféleképpen vélekednek. Egyeseknél vita tárgyát képezi, hogy a vaku-e vagy a folyamatos lámpafény-e a legjobb, de úgy érzem, nem ez a perdöntő a fotózásban.   A fényforrás árnyékrajzoló tulajdonsága szerintem a leglényegesebb a műtermi fotózásnál! Az, hogy miféle szerkezetből érkezik a fény, az minket azért izgasson leginkább, hogy ha valamin változtatni szeretnénk, tudjuk hová kell nyúljunk. 

Amit még a Práterban se mondtak el nekünk, az, hogy a sokféle fényforrás közül a fotó témájához kapcsolódóan kell választanunk a fény tulajdonságait. Itt nem konkrétan a vaku, a lámpa fényerejét és színhőmérsékletét és egyéb fizikai adatait értem, hanem a fény plasztikusságát, hogy milyen árnyékot rajzol. Hogy kemény vagy szépen szórt lágy fény, esetleg ezek közül hol az  átmenete közt. Amelyik kemény, határozott árnyékot rajzol, vagy amelyik ahol alig érzékelhető finom sötétedő foltokat jelenít meg. 

A pontszerű fényforrások adják az éles, határozott szélű árnyékokat. Ezek a hajfények, spotok. Minél nagyobb a fényforrás felülete, annál lágyabb lesz az árnyék széle, annál laposabb lesz a világításunk. A szoftboxok és nagy ernyők mind-mind a szép nagy lágy fényforrásokat adják. Amíg kemény fények határozottan megrajzolják a felületi egyenetlenségeket, addig lágy fények  jótékonyan elsimítják azt.

Egy babaarcú  finom és hibátlan bőrű hölgy modellnél bátran használhatunk kemény fényforrást surólófénynek, hogy az általa bemutatott téma karakterét erősítsük - mondjuk legyen az egy csipkés ruha részletgazdagsága. De ugyanaz a fényforrás, egy idősebb arcnál már keményen rajzolja a ráncokat az arcon, ami lehet célunk, de ha idősebb női portréról beszélünk, a modellünk nem lesz hálás érte. Az ő esetében a finom kis ráncokat lágy fénnyel moshatjuk el és hamvasíthatjuk fiatalossá a bőrét. 

Tehát a műterembe lépve az első feladat: felmérni milyen típusú fényforrások állnak rendelkezésünkre, mi az amiből gazdálkodhatunk. 

A kisállatok fotózásához sok türelem kell. Amíg egy nagyobb állat napirendjét már ismerjük, a gazdája tudja mikor aktívabb, mikor passzívabb - és ehhez tudunk alkalmazkodni, illetve ezt ki tudjuk használni - addig néhány napos tengerimalacok esetén csak a tenyésztői rutin tud ebben segíteni. Érdemes napfény vagy folyamatos fény használatával fotózni, mert az állatok a vaku villogásától rendszerint elfordulnak, őket nem tudjuk megkérni, hogy legyenek kedvesek jólnevelten tűrni a villogást.

Ajánlott olyan almot választani, ahol a malacmama már nem az első csapatot neveli, és bízhatunk abban, hogy az összefogdosott néhány napos fiacskáit visszafogadja az alomba, az idegen szag számára nem okoz majd gondot. A kicsik felbátorításához érdemes először többedmagukkal fotózni őket, és utána elválasztva, egyesével. A figyelem éberen tartásához használhatunk uborkát, salátalevelet, csetteghetünk és füttyöghetünk nekik, a várható reakciók mindig az állat egyéniségétől függenek. Vannak félénkebbek, vannak bátrabbak, és vannak a végtelenül kíváncsiak, akik rögtön felfedező útra kelnek és meg nem állnak egy pillanatra sem. Ilyen esetben mindenképpen szükséges segítő igénybevétele (gazdi) aki időnként visszaterelgeti az objektív elé. Több állat fotózása esetén akár több ember segítségét is szükséges lesz igénybe venni. 

Az esetleges balesetek (ürítés) végett érdemes több háttérrel (esetünkben fehér törülközővel) készülni, hogy a fotózást ne kelljen leállítani e miatt.

A három kismalac objektívbe néző képének koreográfiája a következő volt:
- malackák összeterelgetése egy kupacba,
- malackák irányba állítása,
- gazdájuk két tenyérrel lefedte őket az objektív alá bújva,
- visszaszámlálás 3-2-1,
- tenyér lekap malackákról egyre, fényképezőgép elkattint,
- malackák a szélrózsa irányába szétszélednek, futás utánuk…
- mindez megismétlése mindaddig, amíg mind egyszerre néznek fel a tenyérlevételkor. :-)